Cressida Cowell: Így lehetsz kalóz

Az Így neveld a sárkányodat sorozat második kötete

Miért olvastam el? 

A filmet szerettem nagyon, aztán elolvastam az első részt könyvben. Teljesen más, szinte csak a nevek egyeznek. Egy jó időbe beletelt, aztán a sorozat harmadik része a kezembe került a megyei könyvtár gyerekkönyvtár részében. Miután azt elolvastam el akartam olvasni az előzményt is, és csodák csodájára bent volt. 

Fülszöveg

Ebben a kötetben Harald és társai egy kalózképző tanfolyamon vesznek részt, és eközben egy koporsóra bukkannak. Amikor kinyitják, egy élő embert találnak benne. Az illető nemsokára Harald legvérszomjasabb ellensége lesz…

Tartalomról 

Cressida csak a fordítója Harald (Hablaty) könyvének, legalábbis a borítón ez áll. Jobban bele élheti magát az ember és egy picit talán elhiheti, hogy mindez valóság is lehet. Persze csak egy rövidke időre. A régebbi fordítású könyvet olvastam, amiben Harald nevet emelték ki, így én is ezt fogom használni. 

A vikingeket a kalózkodást megelőzően kemény tanulás várja, olyan órákon mint: Gorombaság haladóknak, ahol egymást tanulják szidni, kardozni tanulnak, elvenni más pénzét és hasonló hasznos dolgokat. Haraldnak - aki a ónorvég viking nyelv mellett franciául is tud - nem mennek ezek a tárgyak, és nem sokra megy az udvarias francia nyelvű kéréssel, amikor egy  gall parasztot kellene megfosztani értékeitől. 

Halvér Harald barátja itt fontos szerephez jut, a barátságuk még erősebb lesz. Az ellenszenves antihős is feltűnik, bár a terve kockázatos. Nem is értem, hogy vállalhatott ekkora rizikót, mikor nagy esélye lehetett volna annak is, hogy rajtaveszt. 

A kalózarany keresése egy rejtvényt követve a méltó utódról, akinek a sárkánya fog nyomra vezetni, Fogatlan nyafogása, hogy ő nem tudja kiszagolni a kincset, a szörnyűséges sárkányok, akiknek csak szaglása mivel nincsen se fülük se szemük, mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ez egy nagyon jó könyv legyen.

Már a kezdő jelenet is izgalmas, és végig megtartja ezt a fordulatokban gazdag tempót, és a végére is kijut egy nagy tanulság, ami a gyerekek számára érthető nyelven fogalmaznak meg, mégsem éreztem túlságosan didaktikusnak. Az igazi hősökké nem a hírnév teszi az embert, továbbá a külsőségeknél fontosabb a valódi érték. Akár egy kopott kard is lehet értékesebb, mint a csillogó.

"A Viharpenge mindig is balra húzott egy kicsit. És nem mindig az a Legjobb, ami annak látszik."

Ami tetszett

A történet tanulságos volta és az, hogy izgalmas volt. Jó volt megint a szereplőkkel megélni a kalandokat, látni Haraldot, aki megmenti a helyzetet, ráadásul meglepően bölcsen határoz. 

Ami nem tetszett

Az illusztrációk nem valami szépek, de attól még aranyosak. Lassan majd hozzászokok. 

Borító: 8/10 A fekete halálfejes lobogó a kék háttér előtt elég egyszerű. Jó hogy rögtön lehet látni, hogy bizony egy kalózos könyv. Talán a fiatal fiúkat próbálta ezzel megnyerni a borítótervező. 

Értékelés: 10/10 pont Jól esett ez a könyv. Ha mondjuk olyan 12 évvel korábban olvasom, akkor biztosan felcsaptam volna már kincskereső tengerésznek, rögtön miután a szüleimet rávettem, hogy szerezzenek nekem egy sárkányt. Figyelem! Senki ne keresse benne a filmbeli jeleneteket a filmet és  a könyvet nem érdemes hasonlítgatni, a maga nemében mindkettő nagyszerű alkotás.

Babos Orsolya: "A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története két századforduló között (1795-1905) - Recenzió

Barátnőm írt az egyik egyetemi órájára egy recenziót. Hogy ne tűnjön el a munkája, az engedélyével közre adom. Jó olvasást!  

Fábri Anna, jelen recenzió tárgyának szerzője elsősorban irodalomtudományi és mentalitástörténeti kutatásokat folytat. Első nőtörténeti munkája, amely hiánypótló, az „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története két századforduló között (1795-1905) címet viseli.

1996-ban jelent meg a Kortárs Kiadó gondozásában. Az 1993-ban alapított kiadó, nevéhez hűen a jelenkor irodalmának, szellemi irányzatainak felkarolását és minél szélesebb körben való közvetítését tartja legfőbb célkitűzésének. Tekintve, hogy a gender studies, a történeti nemek kutatása hazánkban viszonylag fiatal, ilyen formájában a rendszerváltás környékén bukkant fel és kezdett elterjedni, Fábri Anna munkája, ha majd’ egy évtizeddel később is, de a kiadó profiljába vág, és mivel hosszú kutatásokat rendszerező, vázlatosan lekövető és az adott kor viszonyait rekonstruálni igyekvő munka, a „megkésettség” joggal nem is róható fel neki.

A kötet címét Berzsenyi Dániel Dukai Takách Judithoz írott episztolájából kölcsönözte, és a címlapján is az említett hölgy portréja látható. Maga a szerző jegyzi meg az előszóban, hogy munkája tulajdonképpen irodalomtörténeti „útirajznak” tekinthető, amelynek megírása során társadalom-és mentalitástörténeti szempontokat is figyelembe vett és ezekre reflektált. Nem célja tehát teljes leltárt nyújtani a vizsgált kor prominens női íróiról-költőiről, viszont az általa kiválasztottakat igyekszik tömören de teljes értékűen, nem csupán művészetük, műveik tükrében bemutatni, egyúttal a nőemancipáció folyamatát is követve, melynek a szóban forgó hölgyek általában tevékeny résztvevői, alakítói voltak.

Az egyes fejezetek végén miniatűr életrajzi összefoglalások találhatók a szerepeltetett nőkről, melyek sokszor különböznek az általános lexikoncikk-formától, azon meggyőződéstől vezéreltetve, mely szerint „az írónők élete sokszor összehasonlíthatatlanul érdekesebb (élet)művüknél.” (5.)

A mű nyolc fejezetében juthatunk el a 18. század végének bátortalan női irodalmi szereplésétől a reformkor mozgalmainak, egyleteinek és befolyásos nőalakjainak vizsgálatán keresztül egészen a huszadik század eleji kitekintésig, ahol már a kétszáz éve elindult folyamatok betetőződésének lehetünk tanúi.

Az első fejezet az Első lépések – férfikísérettel címet viseli, s azzal a kérdéssel indít, hogy egyáltalán olvas(hat)ott-e, és ha igen, mit a 18. századi magyar (úri)nő. Kitér arra a paradoxonra, hogy bár a kiemelten művelt férfi álma volt egy hasonló értelmi kvalitásokkal megáldott és művészi vagy akár közéleti témákban is társalgásképes nő – amint ez az eszménykép megjelent például Csokonai A méla Tempefői c szatírájában is, – a gyakorlatban még a „legjobb” családokban is megesett, hogy az olvasást, de főként az írást a nők számára egyenesen ártalmasnak vélték, de minimum felesleges időtöltésnek tartották. Felmerült az az igény is, ekkor még férfirészről, hogy a politikának, irodalomnak szélesebb női közönséget toborozzanak, valamint a nőnevelés szükségességét sokan a nemzeti kérdéssel hozták összefüggésbe, azon az alapon, hogy az anyák nevelik a hazafiakat, honleányokat, ezért kell megfelelő tudást, műveltséget biztosítani a számukra is, hogy mindezt továbbadhassák. A kötet szerzője megjegyzi, hogy az irodalommal foglalkozó nők ambícióiban jelentős szerepet játszhatott társaságigényük, valamint a beavatottság érzése, melyet ezen szűk körbe való tartozás által élhettek át. Fábri Anna szerint mindez párhuzamba állítható a középkori mesteremberek céheinek belső dinamikájával, mikrovilágával és fontos megállapítást tesz, mikor azt írja, hogy ebbe a körbe férfitámogatás nélkül még szinte lehetetlen volt bekerülni.

A második fejezet címe is beszédes: Önállóan: szóval és tettel. Fábri Anna egész sor, a maga korában igen különleges, szokatlan életpályát befutott személyt tár elénk: Kezdve Takács Évával, aki a rézmetsző Karacs Ferenc felesége volt – és barátságot ápolt többek között Beethovennel és Pestalozzival is –, Brunszvik Terézen keresztül Karacs Terézig és Teleki Blankáig, akik egész életüket a hazánkbeli nőnevelés megszervezésének és továbbfejlesztésének szentelték. A korról sokat elmond az is, hogy a ’48-as forradalom után Teleki Blankát felségárulás jogcímén hadi törvényszék elé állították, hazafias elvű leánynevelő intézetének megalapítása miatt, továbbá hogy intézetének növendékei a forradalom alatti kiáltványukban teljes női egyenjogúságot követeltek, ugyanakkor első helyen a nők egyetemi tanulmányainak lehetőségét igényelték és csak második helyen a politikai választójogot. Megtudhatjuk azt is, hogy

„[a]mikor azután 1848 júliusában összehívták Magyarországon az első tanügyi kongresszust, a többi között a férfi és a női tanerők egyenlő javadalmazására is határozatot hoztak.” (53.)

A harmadik fejezet, Az érzelmek és eszmények szabadságáért már elsősorban az önerőből érvényesülő nőket veszi számba: olvashatunk Wesselényi Polixéniáról, akinek a nevéhez főleg gyászversek fűződnek, Wesselényi Zsuzsannáról, az első magyar női útinapló szerzőjéről, az útirajzíró II. Polixéniáról, valamint az ő szellemi utódaikról, a levelező Malom Luiseról és a naplót vezető Kölcsey Antóniáról. Újra előkerül a regény és a nők viszonya, és belepillanthatunk egy, a házasság felbonthatósága körül bonyolódó igen tanulságos vitába is. Láthatjuk, hogy a nőnevelés kérdésköre egyre nagyobb hangsúlyt kap a közéletben, és ezzel párhuzamosan többen szállnak síkra amellett, hogy egy nő is mondhat véleményt a nyilvánosság előtt egy férfi munkájáról, valamint hogy a nőknek is joguk van feltárni az érzelmeiket a publikum előtt. Az utóbbi megállapítást példázza Szendrey Júlia Petőfivel való mézesheteiről szóló – közérdeklődésre számot tartó – beszámolója. Ugyanakkor bármennyire is felvilágosult és egyenrangúság-párti volt is Petőfi, neveltetése és a korszellem hatása alól nem tudta kivonni magát. Ugyanis G. Sand nőíró munkájáról őszinte elismerő szavai után így nyilatkozott:

„Oh, ez merész, dicső nagy munka, de férfinek való, nem asszonynak. Regényeinek olvasásakor mindig megzavar a gondolat, hogy ezeket asszony írta, s szinte kedvetlenül teszem le. Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja is a kezét; de az istállót bízza a férfiakra.”(75.)

A kötet nagy pozitívuma, hogy több ehhez hasonló, a széles irodalmi köztudatba be nem került részletről szerezhetünk tudomást, a későbbi fejezetek olvasása során is.

A negyedikként következő Költőnők és kritikai mércék c. fejezet röviden áttekinti a szabadságharc utáni megváltozott viszonyokat: A politikai üldöztetések, bebörtönzések és az összetört remények korszakában új terhek hárultak a középosztálybeli nőkre. Gyakorlatilag sokan egy teljesen modern problémával szembesültek: az önfenntartás kényszerével. Sokaknak kellett munkába állniuk valahol, míg mások a házasságot használták „belépőként” a gondtalan életbe, vagy magasabb társadalmi-irodalmi körökbe. Megtudhatjuk, hogy nagy port kavart az 1850-es évek elején két fiatalon meghalt vidéki költőnő posztumusz kötete: a tüdőbetegségben elhunyt Szász Polixénia verseit tartalmazó Iduna hagyományai, és Ferenczy Teréz Téli csillagok-ja. Az utóbb említett szerző szerelmi csalódásában önkezével vetett véget életének. Ők aztán két ellentétes irodalmi közhelyet, a „sírba hervadó szépség és erény” valamint a „lázadó és elbukó angyal” toposzát testesítették meg. Szó esik továbbá feltörekvő ifjú költőnőkről, mint például Majtényi Flóráról, vagy az Arany Jánossal nyíltan flörtölő, és iránta való szerelmét versben megvalló Wohl Jankáról. Hosszabban foglalkozik még Gyulai Pállal, a nőviták egyik prominens résztvevőjével s Jókai Mórnak is megismerhetjük egy új, nőket bátorító-terelgető oldalát. A fejezet a Hárfa és Lant c. nőszerzők műveit szerepeltető gyűjteményes kiadás bemutatásával folytatódik, ahová egyébként, ekkor még inkognitóban „bejutott” Kármán József is, a Fanni hagyományaival. Végül pedig a nők saját jogaikért való elmés, szívós kiállásának lehetünk tanúi főként Szendrei Júlia Gyulai Pálnak címzett vitairata kapcsán.

A Megtalált szerepek címet viselő ötödik fejezetben a sajtóban, közéletben aktív részvételt vállaló nőkről esik szó, mint az elvált Kánya Emília, aki újságírói pályafutása betetőzéseként a Családi Kör c. hetilap szerkesztője lett. A lap ismeretterjesztő, divattal foglalkozó valamint nevelési, háztartási stb. jellegű cikkeket is közölt, valamint a nők társadalmi szerepvállalását, mint korszerű álláspontot is napirenden tartotta. A Családi kör példáján más nők is indítottak lapot. Vachott Sándorné Csapó Mária hárommal is megpróbálkozott, s bár terveiben megelőzte Emíliát, a gyakorlatban nem, és a későbbiekben nem sikerült befutnia velük. A Családi Kör szerzője volt továbbá Beniczky Irma aki „irodalmi házasságban” élt Kuliffay Ede költővel-újságíróval és Podmaniczky Júlia, Jósika Miklós báró és regényíró felesége. Magyar gyerekkönyveket írt Párizsban De Gerano Ágostné Teleki Emma grófnő. Láthatjuk, hogy sok színésznő is szerencsét próbált az irodalom színpadán is: Ilyen volt Bulyovszky Lilla, vagy Déryné Széppataki Róza, aki később pontatlanul Naplónak keresztelt emlékirataival aratott nagy sikert. Fábri Anna említi még a sikerkönyv-író Beniczkyné Bajza Lenkét, aki több mint ötven regényt produkált, melyek szinte egyedüli tárgya az akadályoztatott szerelem volt, és ezen könyvek jövedelméből remekül megélt.

A hatodik fejezet – Mozgalmak és munkálkodók – főként a nők tanulási jogukért való egyre szélesebb társadalmi hátterű harcát mutatja be. Ennek kiemelkedő részese volt Veres Pálné, aki már nagymamakorban volt, mikor a Hon magazinban egy nőnevelési cikket jelentetett meg, majd nemsokára írása sikerén felbuzdulva Nőképző Egyesületet szervezett, mely száz résztvevővel 1868-ban meg is alakult, és melynek elnökévé választották. Az egyesület hamarosan egy 9000 nő által aláírt női iskolaalapítási kérvényt nyújtott be az országgyűlés elé, melyet maga Deák Ferenc mutatott be, de Eötvös József közoktatásügyi miniszter nem tartotta időszerűnek a kérdést. Erre válaszul azonban az egyesület önerőből mégis megalapította a saját mintatanodáját, mely rövidesen példátlan népszerűségre tett szert. A nők oktatása tehát hivatalosan is beindult. Új egyletek szerveződtek és 1875-ben létrehoztak egy női ipartanodát is.

A társasági élet középpontja lett a Wohl-nővérek szalonja, Gyarmathi Zsigáné példás háziasszonyként is hiteles regényeket írt (több mint kétszáz írása jelent meg), valamint néprajzi gyűjtőutakat szervezett. Sok diplomás tanítónő is bekapcsolódott az irodalomba, elsősorban a gyermek-és ifjúsági munkák terén.

A hetedik fejezet – Az utak elválnak – azzal indít, hogy az 1880-as években nagy fordulat állt be a magyar női irodalomban, amikor is Szalay Fruzsina és Czóbel Minka színrelépésétől fogva a költészet tulajdonképpen öncél lett. Kedvtelésből művelték, minden külső kényszer, elvárás vagy konvencióhoz való szándékos igazodás nélkül. A kor egyik csillagának, Erdős Renée-nek a versei még Ady Endre művészetére is hatottak. Haladó nemesi családok révén már hazánkba is beszivárgott a feminizmus: Teleki Sándorné A nő címmel nőmozgalmi újságot szerkesztett, és elnökölt az 1913-ban Budapesten tartott Nők VII. Választójogi Világkongresszusa előkészítő bizottságában is. Az újságok cikkeinek repertoárja sokszor külföldre férjhez ment nők tudósításaival is bővült. A szerző megemlíti, hogy volt olyan férfiíró a korban, mint Herceg Ferenc, aki szívesen öltött magára női álcát és akadt olyan nő, például Vay Sarolta, aki fiúhoz illő neveltetésben részesült és Vay Sándor néven publikált, mi több, ténylegesen férfiként élte az életét, férfiruhában járt, párbajozott és állítólag még lányt is szöktetett.

A kötet egy, az 1905 és 1945 közötti időszakra való kitekintéssel zárul. Az új évszázad fordulója a nők számára roppant ígéretesnek bizonyult: 1899-ben megnyíltak előttük a magyar egyetemek bölcsész és orvosi karai, 1903-ban kinevezték az első állami hivatalnoknőt és 1904-ben megalakult a Magyar Feministák Egyesülete.

Ezt a folyamatot az első világháború lezajlása sem rendítette meg, sőt, inkább erősítette: Sokkja hasonló hatást eredményezett a nők körében, mint amit a ’48-as forradalom utáni megtorlások. Mivel a férfiak a frontra vonultak, égető szükség lett a női munkaerőre, a háború vége után pedig a társadalom fizikai-és lelki gyógyításában, az újjáépítésekben és nem utolsó sorban a veteránok lelki támogatásában vállaltak oroszlánrészt. A korszak meghatározó asszonyai voltak többek között Kaffka Margit, Török Sophie, Várnai Zseni, akik a maguk eszközeivel igyekeztek körüljárni a különféle női sorsokat, a nők fejlődési lehetőségeit, az előrevivő utakat.

Jelen recenzió tárgya tömör, sok adatot magába foglaló, ugyanakkor olvasmányos mű. Szerkezeti felépítésénél fogva ugyanazok a személyek sokszor a későbbi fejezetekben is feltűnnek, más kontextusban, mint először, avagy egyéb tevékenységeik kapcsán. A kötet végén található jegyzeteket talán jobb lett volna lábjegyzetes formában közölni, hogy az olvasónak ne kelljen lépten-nyomon lapozgatnia, ha meg szeretné nézni őket. Viszont az irodalomjegyzék után található függelék, melyben az írónők és működésük néhány adata jelenik meg jól átláthatóan, következtetésekkel, majd pedig a fontosabb nőmozgalmi és irodalmi események időrendje párhuzamosan világszinten és hazánkban, nagyon hasznos és praktikus kiegészítés.

A könyv narrációja kettős nézőpontú: azaz egyszerre világlik ki belőle a női társadalmi szereplés fontossága az emancipáció szempontjából – ennek bemutatása végett a szerző összművészetileg kevésbé jelentős alakokat is tárgyal –, és egyszerre foglalkozik a minőségi irodalom éppenséggel nőnek született művelőivel is. Ugyanakkor, mivel nagyon sok női kezdeményezést, szereplést más források híján férfi nézőpontból ábrázol, férfiak hasonló tárgyú fellépésével hasonlít össze, ezért nem teljesen világos, hogy a szerző szerint például a női irodalom megállja-e önmagában a helyét? Azaz hogy levehetjük-e róla azt a címkét, hogy női, és felér(het)-e bármelyik magyar női alkotás a világirodalom (eddigi férfi) nagyjaihoz?

A kötet nyelvezete világos, közérthető, stílusa olvasmányos és bátran ajánlható mindazoknak, akik közelebbről meg szeretnének ismerkedni a XIX. század magyar (író)nőtörténetével.

Babos Orsolya